Az ajtónak dőlve zokogtam, és még mindig nem sikerült teljesen felfognom a történteket. Valahogy mindig az kell, aki eldobhat. Akivel bizonytalan lehet minden. Az életem. A fájdalmam. Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom. Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom. Így szenvedek. A biztos valahogy elutasít magától. Biztossága nem érdekel. Mert elfojtana. Megváltoztatna. És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek. Mert a biztos is lehet majd bizonytalan. És azt nem tudom kiszámítani. Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna.Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá. Néha képtelenség megmagyarázni engem.Van, hogy nem tudok hinni. Mint most. És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még. Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Már meg is tette... Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed! És ő soha nem fogja ezt megérteni, mert minden ember különbözik. Minden embernek mást jelent a szeretet, a szerelem, a bizalom, a hűség... Nem kéne elítélnem őt, hisz lehet, hogy szíve teljes szeretetével szeret engem. De nem, ez hülyeség! Épp most csalt meg a szemem láttára, de én még mindig őt védem... Hihetetlen, hogy ilyen nagy szívem van, mégsem kell senkinek...
- Olivia? - szakította meg valaki a gondolatmenetemet
Lassan a szoba másik felében levő ágyon fekvő párocskára szegeztem tekintetem, akiket eddig észre sem vettem. Végignézték?
- Olivia, mi volt ez? - kérdezte, hisz tudta, hogy magamtól nem fogom elmondani. Szóval igen... Láttak mindent.
- Semmi... Én csak... Majd megbeszéljük. Én most megyek, nem akarom elrontani a ti kedveteket is. - keresgéltem kifogások után, de ez tűnt a legegyszerűbbnek, és gyorsan a közeli park felé vettem azt irányt.
*Sophie szemszöge*
Nem tudom, hogy Harry és Olivia min veszhetett össze ennyire... Oliv nem tud sokáig haragudni senkire, de most nem úgy tűnt, hogy egyhamar megbocsát majd Harry-nek. Miután Ol elment egy elég hülye indokkal, visszaültem az ágyra, ahol épp beszélgettünk egy sráccal. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
- Szóval... Mit jelentek neked? - néztem mélyen gyönyörű szemeibe
- Nos... Ezt nehéz lenne szavakkal kifejezni, de megpróbálom. Te vagy számomra a jó a rosszban, a fény a sötétségben, az ártatlanság a bűnösökben, a boldogság a szomorúságban, a szeretet a szívemben. Nekem te vagy minden. - mosolyodott el halványan
Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Még soha nem vallottak nekem szerelmet ilyen aranyosan. Az arca közelített az enyém felé. Nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszünk, de nem érdekelt. Megéri. Teljesen.
*Harry szemszöge*
Hogy te mekkora egy barom vagy Harold! Én tényleg nem akartam ezt... De Perrie annyira gyönyörű. Nem tehetek róla, egyszerűen azt éreztem, hogy meg kell szereznem őt. Bár lehet hogy rosszul tettem.. Hisz ott van Zayn... Oliviáról nem is beszélve. Azt hittem, hogy Oliv csak egy futókaland, és az egész kapcsolat mögött nincsenek is érzelmek. Legalábbis az én részemről. De azt hiszem kezdek érezni iránta valamit. Valami megmagyarázhatatlan dolgot... Nem tudom mi van velem. Mikor megbántom, azt egyből tudom, mondania sem kell, hisz az nekem is fáj. Széttép belülről. A tudat, hogy megbántottam őt, jobban fáj, mint bármi más. És a fájdalom csak akkor csillapodik, amikor megbocsát, és azt mondja szeret. Nem ismerem ezt az érzést... Azt hittem, hogy a szavak, amiket mondtam üresek, de úgy látszik tévedtem. Ha veszítettél már el valakit, aki iránt azt hitted már nincsenek érzelmeid, de tudtad ő még szeret, csak hívnod kellett és ott volt melletted, csak szólnod kellet, bármit megtett és neked ez tetszett. Jó volt a tudat, hogy van valaki aki ennyire szeret. De amikor egyszer csak elveszted, már nem rohan hozzád, már mást talált, abban a pillanatban szeretsz bele újból. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólad az egyetlent aki igazán szeretett azt, aki mindenben melletted állt, aki társad volt. Akkor ott maradsz lelkileg kifosztva, egyedül – a hiányában döbbensz rá, nélküle mennyire szenvedsz. Hiába találsz mást, nem potólja azt a rajongást amit tőle kaptál. Akkor jössz rá, hogy mi mindent jelentett ö neked... Azt hiszem szeretem őt. Most nem úgy, mint az eddigi csajaimat.. Én tényleg szeretem Őt.
*Liam szemszöge*
Szóval itt ez a lány... Épp most mondtam el neki, hogy mit érzek iránta. Még én is meglepődtem magamon, hisz egyébként elég félénk vagyok. De amikor itt van mellettem, minden félelmem elszáll. Ilyen hatással van rám. Biztonságot nyújt. És ez tetszik. Nem akartam elkapkodni a dolgokat, de olyan gyönyörű. Az arca, a teste, a lelke, mindene. Szemeim megállapodtak a száján, és valami arra késztetett, hogy megcsókoljam. Azt hiszem ezt hívják vágynak. Mikor már csak pár centiméter volt közöttünk megálltam. Ő értetlenül nézett rám, majd a köztünk lévő távolságot ő szüntette meg. Lágy volt, érzéki. Épp olyan, amilyennek az első csóknak lennie kell. Bár nem mondott semmit, mégis tudtam, hogy szeret. A mosolya, a viselkedése, a szemei mind elárulták őt. Az érzéseit nem tudta elrejteni. De talán nem is akarta. Azt hiszem, ez így van rendjén. Mikor elváltunk egymástól elkezdett csipogni a telefonom. SMS-t kaptam Andytől.
" 911 " - állt az üzenetben. Ez egy kód, amit csak vészhelyzetben használunk. Sietnem kellett. Sophie felé fordultam könnyes tekintettel.
- Ne haragudj, mennem kell. Nem így akartam az elsőt, sajnálom, tényleg. Muszáj mennem. Majd hívlak. - búcsúzásul egy puszit adtam az arcára és már rohantam is ki a házból. A kód biztosított arról, hogy sürgős és nagyon fontos dologról van szó. Ő az egyik legjobb barátom, így természetes hogy sietek. Lehet, hogy bajban van. Számtalan rosszabbnál rosszabb elképzelés futott át az agyamon, míg oda nem értem a házához. Benyitottam, és csak ledermedve álltam az ajtóban.
*Olivia szemszöge*
Ahogy múlik az idő, már nem fontos, hogy mi, miért történt, a dolgok egyszerűen csak voltak, és kész. Egy idő után, már nem érdekes, hogy ki volt a hibás, nem elemezhetünk ki mindent százszor hogy " Ki miatt? Miért? Hogyan?" alakultak így a dolgok. Tudod, kedvesem, néha érdemes egy pillanatra elfelejteni ezeket a kérdéseket, hisz rég elveszett a jelentőségük. Néha félre kell dobni a büszkeségünket, belátni, hogy mindketten hibásak voltunk és megtanulni kimondani: Köszönöm, hogy voltál. Lehet, hogy nem tudtam megadni neki azt, amire szüksége van. De remélem majd talál valakit, aki képes lesz rá, boldoggá fogja tenni. Azt hiszem ez a szerelem.. Mikor valaki érdekeit a sajátjaid elé helyezed. Mikor azt akarod, hogy boldog legyen, még akkor is, ha ez miatt egyedül maradsz. Mikor kilépsz az életéből, mert tudod, hogy neki jobb lesz így. Mikor úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne, csak mert nem akarod elszomorítani, pedig belül fáj. Nagyon is. De egyszer majd rájössz mi mennyit ért, mit tettél meg, s kiért. S lehet rádöbbensz, hogy mit vesztettél, hol rontottad el, miért azt az utat választottad, amit. De sajnos nem időben. Az élet olyan, mint egy matematika óra - számolgatsz, felméred a lehetőségeket, teljesíted a feladatot, majd rádöbbensz, hogy nem az volt a helyes megoldás, amit választottál. Viszont erre már csak későn jössz rá. A barátaid olyanok, mint a tanár - elmondja, hogy mit hogyan kellett volna tenned, de nem fog neked segíteni, és nem mutatja meg, hogyan csináld jól. Hisz igazából nem akarja. Azt szeretné, ha magadtól jönnél rá. Ha ő elmondja a megoldást, soha nem fogod megtanulni, hogy hogyan oldd meg a problémáidat. Ha viszont egyedül jössz rá a megoldásra, akkor azt soha nem fogod elfelejteni, és képes leszel alkalmazni a későbbiekben is. A barátok csak segíteni akarnak, de soha nem fogják megérteni, hogy milyen érzés, mikor a szemébe nézel, s tudod, hogy ez nem olyan mint régen, mert a köztetek lévő kapcsolat lehetetlen. Mikor ránézel és arra gondolsz mikor megcsókolt és megölelt, és szép szavakat súgott neked, de tudod, hogy már nem lesz többé ilyen. Nem öleli át a tested, nem csókolja a szád, nem simítja a bőröd és talán ő is akarja, de nem lehet. Mikor rád mosolyog, de már nem úgy mint régen egy forró csók után. Most nem úgy, most csak talán örül, hogy lát, de a mosolya mögött már nem ez van, mint azelőtt. Csak nézitek egymást és megfagy a levegő, csak ölelnéd és csókolnád, és elmondanád, hogy hiányzik ha nincs veled, de nem lehet. Kirohannál, hogy üvölts, mert nem lehet a tiéd. Csak összekuporodva ülsz, és hallgatod őt miről beszél, figyeled őt, a mozdulatait, a szemét, a bőrét, a karját, amivel nemrég még téged ölelt, és a szívedbe mar a fájdalom, mert az a szem már nem fog úgy rád nézni, mint azelőtt. Már nem túrhatsz bele a selymes hajába. Már nem érintheted a bőrét. Már nem csókolhatod a száját. Már nem. Soha többé! De mikor utoljára érintett, ölelt és csókolt azt nem felejted el, egyetlen percet sem felejtesz el abból, amit együtt töltöttetek, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is melletted volt, a tied volt még ha nem is egészen,de bele sem gondoltál, hogy ez az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magadhoz szorítod, vagy hevesebben csókolod meg, ha tudod, hogy ez az utolsó alkalom. De nem gondoltad végig, féltél és iszonyúan fájt. Mit kellett volna tenned? Miért engedted el? Már csak a kérdéseid vannak, amelyekre annyiféle választ adhatnál, de nem találsz megfelelőt. Nem tudod mi lett volna, ha.... Talán semmi, mert a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie - hogy az eszedre hallgatsz, mert az volt a helyes. Más életkor, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől, bármilyen nehéz lesz, akarod, és neked több vesztenivalód van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik. De ő - bármilyen nehéz is - az eszére hallgat. Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Nem tudod mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor lesz még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai,és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon: "Hiányzol!" ...
Egyáltalán miért éri meg szerelmesnek lenni? Úgyis tudod, hogy egyszer vége lesz, hisz semmi sem tart örökké. Lehet, hogy később az érzelmek megszokássá alakulnak át. Már nem szereted őt igazán, de még mindig kitartasz mellette, hisz egész életedben ezt tetted. Mikor ő elhatározza, hogy kilép az életedből mert azt hiszi, hogy ezzel jót tesz, fogalma sincs arról, hogy mekkora ürességet hagy maga után. Hogy az emlékek ugyanúgy megmaradnak, mindig azokra gondolsz. Mert azt már senki nem veheti el tőled. Igazából lehet, hogy csak azért hagyott el, mert rájött, hogy Ő az az ember akar lenni, aki letörli a könnyeidet, nem pedig az, aki okozza őket. Vagy csak tudta, hogy minden szem másképp sír, minden kéz másképp ír, minden levél lehullik, egyszer minden elmúlik, hogy minden szív másképp fáj, máshogy szól minden száj, minden élet mást remél, minden lélek mástól fél, és hogy minden hegy másképp áll, minden madár másképp száll, minden perc eltűnik, egyszer minden megszűnik.. Ő csak azt akarta, hogy rádöbbenj, jobbat érdemelsz nála, és találni is fogsz valakit, aki elfeledteti veled a múltat. Csak arra nem számított, hogy ő volt a legnagyobb hatással az életedre, így mindenkit hozzá hasonlítasz. Mindenhol, mindenkiben őt keresed. És tudod, hogy soha nem fogod megtalálni.
- Szia Oliv! - huppant le mellém a padra egy mosolygós srác. Nem értem, hogy tud ilyen boldog lenni. Lehet, hogy még nem mondták el neki?
- Szia! - mosolyogtam rá. A jókedve rám is átragadt.
Közel ült hozzám, a combja hozzáért az enyémhez. Együtt figyeltük, ahogy egy idős bácsi eteti a galambokat.
- Figyelj Zayn... - néztem rá nagy szemekkel, és visszafojtott lélegzettel - Lehet, hogy ezt nem tőlem kéne hallanod... De szerintem megérdemelsz annyit, hogy tudd, mi történt... - a hangom elcsuklott, nem tudtam folytatni a mondókámat. Csak bámultam ki a fejemből, közben azon gondolkoztam, hogy helyesen teszem-e, hogy elmondom neki.
- Miért, mi történt? - kérdezte türelmetlenül
- Hát... Nem tudom hogy mondjam el...
- Mondd már! - mondta ingerülten
- Nem, lehet hogy nem kéne...
- Olivia! - emelte fel a hangját, amivel kicsit megrémisztett. Kétségbeesett tekintettel néztem rá, szemeimben ott csillogott a félelem.
- Nézd, én sajnálom... - mondta lehajtott fejjel - Nem akartam veled kiabálni, csak jó lenne ha elmondanád. Már nagyon érdekel.
Egy nagyot nyeltem, majd számat szólásra nyitottam.
- Perrie megcsalt téged. - egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Vártam a reakcióját. Féltem, hogy felkapja a vizet, és elkezd ismét kiabálni. De nem így volt. Csak dermedten nézett maga elé. Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, egy görcsös sóhaj szakadt fel a mellkasából, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése